Szeptember 22. - Kupagyőztesek (Andersen)

A mező két leggyorsabb állata eb­ben az évben is megkapta ám a kupát. Az első díjat a nyúlnak, a másodikat pedig a csigának ítélték. A furcsa döntésen sokáig vitatkoz­tak a növények és az állatok. - Az erőfeszítést és a kitartást is figyelembe vettük - mondta a nap­raforgó, aki a zsűri egyik tagja volt -, és bár igaz, hogy a csiga hat hónapig csúszott-mászott, hogy beérjen a célba, de végül odaért, pedig közben még a házát is cipel­nie kellett.
-    Engem illet az első díj, nem a nyulat! - lódította a csiga. - Ne­kem életcélom a futás, a nyúl pedig mindenki tudja, hogy csak félelem­ből fut!
-    Miért heveskedtek annyira? - szólt közbe a villanyoszlop, aki ma­gas termeténél fogva a zsűri elnöke volt.
- A jutalmakat, éppen azért, hogy senkit se sértsünk meg, min­den évben másnak adjuk ki, sorra mindenki megkapja, így megy ez már tizenkét éve. Idén kétségtele­nül a nyúl érdemli, s mivel a csiga mindig mögötte volt, övé a máso­dik helyezés. Jövőre az öszvér kö­vetkezik ...
-    Sajnos, én nem kaphatok jutal­mat, mert zsűritag vagyok - mond­ta az öszvér -, de ebben az évben különböző   kiváló   tulajdonságai miatt a nyúlra szavaztam: gyors, ügyes, okos kis állat, azonkívül még szép is. Ugyan ki ne csodálná az enyémhez hasonló hosszú füle­it?
-    Szerintem - zárta le a vitát a ró­zsa - bár őt egyáltalán nem érdek­lik a mi díjaink, mégis csak a nap­sugarat illeti meg a jutalom, hiszen melegíteni és világítani fog még akkor is, amikor mi már régen nem leszünk.

 

Szeptember 23. - A kutya és a szamár (Indiai népmese)

A kutya gyanús zajt hallott, de a füle botját sem mozdította.
-    Miért nem ugatsz ? - csodálko­zott a szamár. - Ezek tolvajok!
-    Törődj a saját dolgoddal!
A szamár méltatlankodva ordítani kezdett, és el is kergette a rablókat, viszont odajött a gazda, aki mérges lett, mert felébresztették. Arra persze nem volt kíváncsi, hogy mi­ért, s jól elverte a szamarat.
-  Nem megmondtam neked - ma­gyarázta a kutya -, hogy ilyen gaz­da mellett jobb, ha csak magunkra gondolunk!

 

Szeptember 24. - A megszelídített csődör (Orosz népmese)

Dimitrij, a bátor és merész királyfi, egy tüzes lovat szeretett volna, s kért is egyet a csikósok vezetőjétől. - Honnan tudjam, melyik a szá­modra megfelelő ló - válaszolta az -, ha nem tudom, milyen erős vagy? Próbáld meg gyökerestül kihúzni ezt a tölgyfát, és akkor tudni fo­gom, melyik lovat adjam neked. Dimitrij úgy tépte ki a fát, mint­ha csak egy fűcsomó lett volna, és a gyökerei alatt egy harminc­kilós gyeplőt, egy kétszáz kilós nyerget és egy százkilós buzo­gányt talált.

Akkor Dimitrij hurokkal befogta a legvadabb csődört, és addig járat­ta, míg kimerültségében össze nem rogyott. Ekkor rácsapott a buzogá­nyával, a ló elkábult, ő pedig rátet­te a nyerget és a gyeplőt, majd a ló hátára ugrott.

Amikor a csődör magához tért, he-gyeken-völgyeken át vágtatott Di-mitrijjel, míg végül megtört. - Hagyd, hogy hajnalban még há­rom napig szabadon vágtathassak, és a tengerben fürödhessek, utána hűséges szolgád leszek! - kérte a ló.

Dimitrij beleegyezett, és a csődör megtartotta az ígéretét. Azóta ők ketten elválaszthatatlanok.

 

Szeptember 25. - Az orsóba rejtett kulcs (Norvég népmese)

Egy dúsgazdag ifjú feleséget kere­sett magának, olyat, aki nemcsak szép és jó, hanem a házimunkához is ért. Elment az ismerőseihez is, ahol eladósorban lévő lány volt. Észrevétlenül mindent jól megfi­gyelt, és meglátott egy rokkát, amelynek az orsójára rengeteg len­szálat tekertek fel. Elcsodálkozott.

A ti lányotok fogja mindezt megfonni? Biztosan több mint egy hó­napig kell ezzel dolgoznia!

Ó, nem, sokkal hamarabb is végez vele - mondta a lány anyja tettetett közönnyel, mert kitalálta az ifjú látogatásának célját, és nem akarta elszalasztani a jó partit. Az ifjú nem szólt semmit, de ami­kor senki sem látta, fogta a kamra­kulcsot, és az orsóba rejtette, úgy, hogy a len jól eltakarja, azzal el­ment.

Néhány hónap múlva visszatért, és a házigazdák azt a különös esetet mesélték el neki, hogy néhány hó­napja elveszett a kamra kulcsa, s azóta sem került elő. Az ifjú odalépett az orsóhoz, és elővette a kulcsot. - Hát az lehet, hogy amikor a lá­nyotok nekilát, akkor gyorsan tud fonni, de az biztos, hogy csak rit­kán fűlik a foga a munkához!

 

Szeptember 26. - A farkas és a róka a bíróságon (Phaedrus)

A farkas azzal vádolta a rókát, hogy becsapta őt, a róka viszont azzal gyanúsította a farkast, hogy meg­lopta.

A bíróságon kötöttek ki, és a ma­jomnak kellett igazságot tennie, de az ügy olyan szövevényes és ellent­mondásos volt, hogy még a bíró sem értett semmit. Végül a majom elvesztette a türelmét. - A farkast azért ítélem el, mert igazságtalanul vádaskodott - összegezte a bíró -, a rókát meg azért, mert tolvaj természete van. Mind­kettőnek börtönben a helye.

 

Szeptember 27. - A nagylelkű herceg (Orosz népmese)

Vaszilij a cár fia volt, és a trón törvényes örököse. Amikor az apja meghalt, gonosz mostohaanyja cselt eszelt ki, hogy megölje, mert ő akart lenni az egyedüli uralkodó. A királyfi azonban jósága folytán megmenekült.

Éppen a palota egyik magas tor­nyának tövében sétált, amikor fur­csa hangokat hallott.
- Szabadíts ki minket! A mosto­hád igazságtalanul tart fogva! A királyfi egy háromszáz kilós bu­zogány két-három ütésével betörte a falat, és legnagyobb csodálkozására mogulé egy oroszlán, egy hol­ló és egy kígyó jött elő.
- Köszönjük, hogy megmentettél minket - mondták -, cserébe mi téged mentünk meg. Holnap reg­gel a mostohád meg akar ölni, mér­gezett fánkot fog adni. Az állatok elfutottak, és a herceg el is felejtette, mire figyelmeztették. Másnap csakugyan fánkot adott neki a mostohája. Vaszilij úgy tett, mintha megenné, de a zsebébe rej­tette. Megfeledkezett róla, de ami­kor később belenyúlt a zsebébe, egy viperát, egy másik kígyót és egy békát talált helyette, amelyek máskülönben a hasában születtek volna meg!

Szeptember 28. - Egérke királykisasszony (Breton népmese)

A királynak kislánya született, és a keresztelőre elfelejtették meghívni a boszorkányt. Ez pedig, hogy bosszút álljon a sértésért, megátkozta a gye­reket.

- Légy egér addig, amíg a nővérem el nem neveti magát! A legkiválóbb bohócokat hívták el, de egyiknek sem sikerült mosolyt csalnia a boszorkány nővérének ar­cára. A király nem tehetett mást, kiűzette az összes macskát a birodal­mából, így legalább azt meg tudta akadályozni, hogy a királyi egeret fölfalják.

Egyszer a szomszéd királyfi bált ren­dezett. A mi királyunk három másik lánya nagy pompával elindult, az egeret pedig szokás szerint otthon akarták hagyni. A királylányka azon­ban már megunta, hogy őt nem vi­szik soha sehova, ezért elhatározta, most ő is elmegy az ünnepségre. Felszállt egy kakas nyakába, a csőré­be kantárnak piros szalagot tett, és elindultak.

A felszerszámozott kakas és az őt meglovagoló fehér egér olyan mulat­ságos látványt nyújtott, hogy a bo­szorkány nővére elnevette magát, s a kisegér abban a pillanatban olyan gyönyörű lánnyá változott, hogy a ki­rályfi csak őt akarta feleségül venni.

Szeptember 29. - A kis Tűk (Andersen)

Tűk, a dán kisfiú, azon a délutánon éppen földrajzot tanult, de közben a kishúgára is vigyáznia kellett. Hogyan is lehet tanulni, amikor mellette egy kislány játszani akar? Tűk igyekezett, de hiába. Dánia földrajza olyan bonyolult! Elérke­zett a lefekvés ideje, és Tűk egy régi fortélyt akart kipróbálni: a kispár­nája alá tette a könyvét, mert azt hallotta, hogy így éjszaka átmegy a fejébe az, ami a könyvben van. „Remélem, sikerülni fog" - gon­dolta.

Tűk már az ágyában feküdt és aludt... nem, nem aludt. A könyv a kispárna alatt mozgolódott, fész-kelődött. Tűk is forgolódott. Már nem is volt az ágyában, hanem lo­vagolt. Egy csodálatos páncélba öl­tözött lovag fogta maga előtt a nye­regben, sisakján tollak hullámzot­tak. Vágtattak, vágtattak... Dánia összes városa előtűnt alattuk, a lo­vag pedig elmesélte a történetüket, és elmondta lakóik számát. Felkelt a nap, és a kis Tűk is feléb­redt. Gyorsan kiugrott az ágyából, újra elolvasta a könyvet, s azt vette észre, hogy betéve tudja a leckét, az első szótól az utolsóig. Hirtelen eszébe jutott a lovag. - Köszönöm, barátom! - mosoly­gott a kisfiú.

Szeptember 30. - A cár és a muzsik (Orosz népmese)
 

A cár országjárása során ellátogatott a muzsikhoz is, s figyelte, amint ép­pen kapál, azután pedig megkérdezte, mennyi pénzt tud a munkájával meg­keresni.

Nyolcvan rubelt - válaszolta a pa­
raszt.

És mire költöd?

A negyede elmegy az adókra - állí­totta a muzsik -, egy másik negyed­ résszel az adósságaimat fizetem vissza, egy negyedét kölcsönbe adom, s ami marad, azt kidobom az ablakon.

Az adót értem, de a többit nem - mondta a cár.

- Eltartom az apámat, s ezzel a felne­velésemre költött pénzt fizetem visz-sza, a fiamnak a taníttatás költségeit adom kölcsönbe, amit úgy fog nekem visszafizetni, hogy öregkoromban el­tart, amit pedig a lányomra költők, az kidobott pénz, mert ő egy napon férj­hez megy, és magamra hagy. A cárnak annyira megtetszett ez a magyarázat, hogy gyakran kötött fo­gadást az udvaroncaival, kitalálják-e, mire költi a muzsik a nyolcvan rubel­jét. Mivel soha senki sem tudta a megoldást, mindig ő nyert. Becsüle­tes ember volt azonban, meg már elég gazdag is, így a fogadásból nyert pénzt mindig elküldte az eszes mu­zsiknak.

Oldal: Kupagyőztesek - A cár és a muzsik
Mesenaptár - © 2008 - 2024 - mesenaptar.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat