Mesenaptár

Egy ember annyira szerette a ker­tészkedést, hogy az már nevetséges volt. Szinte a szemével hizlalta a káposztafejeket, növesztette a tuli­pánokat, simogatta a rózsákat és a karfiolokat, a jázminokat és a para­dicsomokat. A növényei meg is há­lálták a szerető gondoskodást, mert olyan gyönyörűek és pompázato­sak voltak, hogy híre ment az egész királyságban. Egy szörnyű napon azonban vad­nyúl dúlta fel a veteményest. A kertész mindent megpróbált, hogy elfogja a nyulat, de nem sikerült, így a királyhoz fordult, tegyen igazságot.
- Azt mégsem hagyhatom -mennydörögte a király -, hogy egy állat megkárosítsa derék alattvalói­mat!
Másnap megérkezett a veteményes­kertbe, hogy teljes hadseregével és összes udvaronca segítségével elűz­ze a nyulat, de azt kérte, reggelire neki és az embereinek sült csirkét, sonkát szolgáljanak föl, a vadászat csak azután kezdődhet. A nyulat ugyan elüldözték, ám a katonák és a veteményesben vágta­tó lovak olyan nagy kárt okoztak, amilyenre száz nyúl ezer év alatt sem lett volna képes.

Egy favágónak két fia volt, de míg a nagyobbikat igencsak szerette, a kisebbiket túlságosan együgyűnek tartotta, s el is nevezte Fajankónak. Egyszer a nagyobbikat elküldte fát vágni az erdőbe, és az édesanyja gondosan elkészített ebédet tett kedvenc fia kosarába. Amikor elér­kezett az evés ideje, a fiú előtt ter­mett egy kis ember, és rántottat meg bort kért tőle.
-   Ne lábatlankodj itt körülöttem!-   kergette el az önző fiú. - Mi ma­rad nekem, ha mindent megeszel?
A fiú befejezte az ebédet, és újra munkához látott: de szinte azonnal megvágta magát a baltájával. Haza kellett szaladnia, s közben nem is gondolt arra, hogy a kis ember, aki a valóságban törpe volt, így állt bosszút rajta. Másnap Fajankónak kellett elmen­nie az erdőbe fát vágni, neki az anyja csak kenyeret és vizet adott ebédre. Fajankó ezt nagylelkűen meg is osztotta a törpével, amikor az megjelent, és tőle is enni kért.
- Egyáltalán nem vagy együgyű -mondta a kis ember -, sőt sokkal agyafúrtabb vagy, mint a bátyád: neki egy csúnya sebesülés járt a tet­téért, neked pedig az jár, amit nekem kínáltál, csak éppen színaranyból!

A róka egy libacsapat közé rontott, hogy azonnal felfalja őket, de meg kellett hallgatnia az utolsó kívánságukat.
- Legalább    hadd    imádkozzunk, mert békességben akarunk meghalni! - könyörögtek a libák.
Az első liba érzelmesen gágogni kezdett, de még be sem fejezte, egy másik is rázendített, azután harmadik, a negyedik: ha az egyik befejezte, a másik megint rákez végül a rókának úgy megfájdult feje a szüntelen gigálástól, hogy a vacsorától is elment a kedve.

Egy alkalommal négy testvér, akik igen ügyes nyomkövetők voltak, tevenyomokra lettek figyelmesek. Később összetalálkoztak egy arab­bal, aki azt kérdezte tőlük, nem látták-e a tevéjét, mert eltűnt, és biztos benne, hogy ellopták.
-    Az egyik szemére vak, és az egyik lába sánta? - kérdezte az egyikük.
-    A farka elveszett? - érdeklődött a második.
-    Az egyik oldalán gabonás zsák van, a másikon meg mézes tömlő? -    tudakolta a harmadik.
-    Igen, ilyen a tevém! - kiáltott fel az arab. - És azt is tudjátok, ki lopta el?!
-  Nem - mondta a negyedik. - Sőt még csak nem is láttuk.
Az arab meg volt győződve arról, hogy a testvérek lopták el a tevéjét, ezért a bíró elé vitte őket.
-  Olyan pontosan mondták el, mi­lyen a tevém, hogy nem is tagad­ hatják, ők vitték el az állatot!
De a magyarázat egyszerű volt.
-  A teve - mondta az első - csak az ösvény egyik oldalán rágta le a fü­vet, tehát fél szemére vaknak kel­lett lennie. Az egyik lábnyoma ke­vésbé volt határozott, mint a többi, és ez azt jelenti, hogy arra a lábára sántított.
-    Ami engem illet - mondta a má­sodik -, észrevettem, hogy az ürü­léke egy halomban van, s nem pe­dig szétszóródva, ahogy általában, és akkor arra gondoltam, a tevének egészen biztosan hiányzik a farka.
-    Igen, ez hihető - ismerte el bi­zonytalanul a bíró -, de azt hogyan találtátok ki, hogy mit vitt?
-    Az egyik oldalra - magyarázta a harmadik - gabonaszemek hullot­tak, amelyeket hangyák vittek el, a másik oldalon pedig a legyek mézcseppeket nyalogattak.
A bíró felfogadta szolgálatába né­gyüket, hogy kiváló megfigyelőké­pességükkel segítsenek elfogni a tolvajokat.

Augusztus 5. - A világjáró pénz (Andersen)

Az ezüstpénz az egész országot be­járta már, kézről kézre adták, az­után külföldre vitték, és egyre messzebbre került a hazájától. A pénztárcákban, ahol rövid idő­szakokat töltött, érdekes népséggel hozta össze a sors: az egyikük fran­cia volt, a másikuk meg spanyol, ki azt mondta, márkának hívják, ki azt, hogy sterlingnek... és ő na­gyon élvezte ezt a mozgalmas éle­tet. Egy nap azonban vérig sértették.
- Ez a pénz nem jó! Igazságtalanul azzal vádolták meg, hogy hamis, pedig csak egy másik földrészre került, ahol senki sem ismerte. Attól fogva minden megváltozott. Senki sem akarta őt, és ha valaki­nek sikerült vele fizetnie, a szegény kis érme majd maghalt szégyené­ben, mintha ő lett volna a csaló. Azután egyszer valaki ünnepélye­sen felkiáltott:
- Nini! De hiszen ez hazai pénz! A kivándorolt nagy szeretettel for­gatta a kezében, mintha hazája földjének egy darabkája lenne, és féltékenyen őrizte. Még selyempa­pírba is becsomagolta, hogy meg­óvja, és nehogy véletlenül egy má­sik érme helyett kiadja a kezéből.

A  szúnyog  rátelepedett  a  bika egyik szarvára, és ott maradt. Csupán akkor jutott eszébe a türel­mes vendéglátó, amikor már távoz­ni készült.
-    Most boldog lehetsz! - mondta neki. - Nem zavarlak többet, elme­gyek.
-    Boldog? - csodálkozott a bika. - Azt sem vettem észre, hogy rám szálltai, azt sem fogom észrevenni,
ha elrepülsz. És ez valóban így is van: ha valaki jelentéktelen, akár jelen van, akár nincs, senki sem számol vele.

Sok évvel ezelőtt élt Firenzében két jókedvű ifjú, Biondello és Ciac­co. Egyik nap Ciacco a piacon ta­lálkozott Biondellóval, aki éppen pisztrángot vásárolt. - Brúnó megbízásából vagyok itt -magyarázta Biondello. - Ma este vacsorát ad, és fél, hogy nem lesz elég a pisztráng. Te is eljössz a vacsorára? Ciaccónak nem kellett kétszer mondani, elment ő is Brúnóhoz, de a vacsora csak kukoricakása volt. Megértette, hogy rászedték, és azon gondolkozott, hogyan vághatna vissza. Másnap elküldte egyik szolgálóját egy flaskával Fi-lippóhoz, a kocsmároshoz.
-  Mondd meg neki - parancsolta -, hogy most igazi, szőlőskerti borral töltse meg az üveget, s ne az Arno folyó borával, ahogy szokta! E szavak hallatán a kocsmáros dühbe gurult, Biondellóhoz sza­ladt, és addig püfölte, míg csak ki nem szabadították a kezei közül. Szegény Biondello fájó tagokkal és értetlenül sántikált, vánszorgott az úton, amikor újra Ciaccóval talál­kozott.
-  Na, mi volt jobb: Brúnó piszt­rángja vagy Filippo bora ? - kérdezte gúnyosan a tréfás kedvű Ciacco.

A ló a mezőn legelészett, amikor! meglátta a farkast. Ijedtében úgy tett, mintha sántikálna. „A ló erősebb, tehát cselhez kell folyamodnom!" - gondolta a farkas.
-    Miért sántítasz ? - kérdezte.
-    Tüskébe léptem - mondta a ló.
-    Hát ez komoly baj: legjobb lesz ha megoperálom. Szerencsére tanultam sebészetet.
Ám amikor a farkas meg fogni a ló lábát, az jól „Mindenki maradjon csak a saji mesterségénél!" - gondolta a kas, míg a levegőben repült.

Fajankó a törpétől kapott aranyá­nak köszönhetően gazdag emberré lett, és így megkérte a királylány kezét. A királynak egyáltalában nem volt ínyére, hogy a lánya egy favágó fiához menjen feleségül. Olyan feltételt szabott hát neki, melyet, szerinte, lehetetlen teljesí­teni:
-  Annak adom a lányom kezét, aki a pincéimben található összes bort megissza!
Fajankó segítségül hívta a törpét, aki egy éjszaka alatt úgy megitta a király összes borát, hogy egy csep­pet sem hagyott.
-  Annak adom a lányom kezét - szabott újabb feltételt a király -, aki egy egész kenyérhegyet meg tud enni!
Most a király, hogy biztos legyen a dolgában, az országban fellelhető összes lisztet megsüttette, de a kö­vetkező reggelre a kenyérhegy is eltűnt.

-  Olyan hajót akarok, amely föl­dön is, vízen is jár! - követelte. Fajankó akkor olyan vitorlást vitt, amelyre a törpe barátja hatalmas kerekeket szerelt, s ezúttal a király akadékoskodás nélkül Fajankónak adta a lány kezét. A törpe pedig boldogságot   és    nyugodt    életet ajándékozott az ifjú párnak.

Az apa úgy érezte, közeleg a vég, hí­vatta hát a fiait, hogy rájuk hagyja minden vagyonát: egy kakast, egy ka­szát és egy macskát. - Tudom, hogy kevés - mondta -, de ha olyan helyre juttok, ahol ezeket nem ismerik, megcsinálhatjátok a szerencséteket. Az első, örökségével a hóna alatt, út­nak indult, de a világban mindenfelé voltak kakasok. Végül olyan szigetre vetődött, ahol sohasem láttak ilyen állatot, és a kakas zengő kukorékolá-sáért annyi aranyat ajánlottak fel a fiúnak, amennyit a szamara elbírt. A második is nagyon sokáig vándo­rolt, míg végül egy szigetre lelt, ahol úgy aratták le a gabonát, hogy ágyúkkal lövöldöztek rá, s mert ez a módszer nem volt túlságosan ha­tásos, ő is kapott egy öszvér ara­nyat a kaszájáért. A harmadik, a macska tulajdonosa, olyan országba került, ahol egerek garázdálkodtak, s amikor az embe­rek meglátták az egérre vadászó ci­cát, megvették annyi aranyért, amennyit a ló elbír. Azt mondjátok, hogy ezek az em­berek nagyon szerencsések voltak? Igen is, meg nem is: a szerencse karnyújtásnyira van tőlünk, csak éppen kevesen tudják megragadni.

Régen a Nap ember volt, és a Föl­dön élt. A fény a hóna aljából jött elő, és amikor a karját leengedte, újból sötét és hideg lett. Nagyon lusta volt, és soha nem kelt fel a fekhelyéről, ezért csupán a kuny­hója környékét világította meg és melengette, míg a világ többi ré­szén hideg és sötétség uralkodott. Ezért aztán a gabona, amelyet a busmanok műveltek, nem száradt ki soha, hanem megrohadt, a vadá­szok meg nem látták a vadakat, és mindig üres kézzel tértek haza. Ilyen világban nem lehetett élni, ezért az afrikai asszonyok elhatá­rozták, hogy tenni kéne valamit, de mivel nekik mindig sok dolguk volt, a gyerekekre bízták a felada­tot. Azok elmentek a Naphoz, és amikor aludt, a lábánál fogva meg­ragadták, kicsit meghintáztatták, s zsupsz! feldobták a levegőbe. A gyors dobástól a Nap kikereke­dett, és már nem is volt többé em­ber. Azóta kering a Föld körül, hol az egyik oldalát árasztva el fénnyel és meleggel, hol pedig a másikat, mert még most is attól fél, hogy ha visszatérne a Földre, azoknak a ke­gyetlen gyerekeknek a keze közé kerülne.