Április 15. - A vipera, a békák és a kígyó (Aiszópasz)

A vipera gyakran ivott abból a po­csolyából, amit a kígyó saját tulaj­donának tekintett. Végül a két állat háborút hirdetett egymás ellen. A békák, a kígyó örök ellenségei, a viperával kötöt­tek szövetséget.

A döntő ütközet napján a békák, mivel máshoz nem értenek, csak kuruttyoltak, mint az őrültek. A vipera győzött, és a békák köve­telték részüket a zsákmányból. A vipera ekkor fütyülni kezdett.
- Ugyanazzal fizetek, amivel ti se­gítettetek rajtam - mondta.

 
Április 16. -  A teknősbéka és a róka (Aiszópasz)
 
Az éhes róka, mivel jobb nem akadt, elfogott egy teknősbékát. De nem tudta széthasítani a páncélját, hogy megegye.
- Tegyél a vízbe, hátha megpuhu­lok - javasolta a furfangos teknős.
A tanács hasznosnak tűnt. A róka odavitte hát a zsákmányát a patak­hoz, és belemerítette a vízbe. A tek­nősbéka kitűnő úszó, így egy pilla­nat alatt eltűnt a róka szeme elől, és csak a patak közepén bukkant fel újból, hogy onnan csúfolkodjon:
- Látod,   túljártam   az   eszeden! Most aztán éhen maradsz!
   
 

Április 17. - A békakirályfi (Grimm)

A fiatal és gyönyörű szép királykis­asszony a tóparton játszott, és be­leejtette kedvenc labdáját a vízbe. Olyan keservesen zokogott, hogy még a béka is megsajnálta.
- Mit adsz nekem, ha visszahozom a labdádat? - kérdezte.
- Annyi aranyat,  amennyit  csak akarsz!
- Én csak azt akarom, hogy veled maradhassak, és a barátod lehes­sek!
A királykisasszony megígérte (bár­mit megígért volna, csakhogy visz-szakapja a labdáját), de esze ágá-
ban sem volt megtartani az ígére­tét. Amint visszakapta kedvenc já­tékszerét, hazafutott, a béka pedig, noha nem tudta utolérni, utána­ment a királyi palotába.
A királykisasszony amikor meglát­ta, megijedt, és az apjához futott menedékért. A király, miután megtudta, mi történt, megparan­csolta a lányának, hogy tartsa meg az ígéretét. A lány két ujjacskája közé fogta a békát, és rögtön el is dobta, mert undorodott tőle. Ám ez a rövid érintés is elég volt, meg­tört a varázslat, és az undok béka csodálatos királyfivá változott!
Mondanom se kell, hogy ez a törté­net is vidám esküvővel ért véget!
 
 
 

Április 18. - Valami jó van a kincsesládában (Norvég népmese)

Egy ifjú az erdőben barangolt, és talált egy régi ladikot.
Majd kifúrta az oldalát a kíváncsi­ság, mi lehet benne?
Aranypénz, ékszer, kincses térkép?
Így ábrándozott, a kincsesláda azon­ban zárva volt, és az ifjúnak nem volt szerszáma, semmije, amivel kinyit­hatta volna.
Elment hát az öreg jóshoz, aki a közelben lakott egy kunyhóban. Az öregember nézte, nézegette a ladikot, forgatta, szaglászta, sóhaj-tozott közben, végül nagy titokza­tosan így szólt:
- Valami jó van benne.
- De micsoda? Arany? Ékszerek?
- Valami jó - ismételgette az öreg. - Többet nem mondhatok.
Az ifjú igen türelmetlen lett, mert biztosra vette, hogy valami nagy kincs van a birtokában.
- Valami jó! - ismételgette állan­dóan. - Ez bizony valami hatalmas érték lehet, ha az öreg ezt válaszol­
ta.
Nem bírta kivárni, míg hazaér, fo­gott egy követ, és addig ütögette vele a ládikó tetejét, míg végül be nem tört.
A ladikéban csak egy édesgyökeret talált, de a sok ütéstől az is tönkre­ment.
 
 
 

Április 19. - A dalnok delfinje (Görög monda)

Arion a régi görögök egyik leghíre­sebb énekese volt. Történt egy­szer, hogy Szicíliában győzött egy nagy versenyen, és díjként renge­teg ékszert, aranykupát kapott. Hajót kellett bérelnie, hogy haza tudja szállítani jutalmát Korinthoszba.
Csakhogy a temérdek kincs mo­hóvá tette a tengerészeket, akik meg akarták kaparintani az értékes rakományt. Rajtaütöttek a dalno­kon, és be akarták dobni a vízbe.
Arion nem ellenkezett, csak azt kérte, hadd énekeljen egy dalt még utoljára. A rablók megengedték neki, és annyira megbűvölte őket a dalnok hangja, hogy észre sem vet­ték, mi történt közben.
Az ének hallatára ugyanis már az első pillanatban egy delfin úszott a hajóhoz, Árion gyorsan a hátára ugrott, és a kedves állat elvitte őt Korinthoszba.
Amikor a hajó partot ért, a kalózok azt hazudtak, hogy nagy vihar dúlt a tengeren, és a híres dalnok vízbe fulladt. Aztán megrökönyödve lát­ták, hogy utasuk az őrséggel együtt feléjük tart, és el akarja fogni őket. Ennek az esetnek az emlékét őrzi mind a mai napig a korinthoszi ki­kötő szobra: a delfin hátán lovagló ifjú.
 


Április 20. - A teve és a sakál (Indiai népmese)

A sakál át akart menni a folyó túlsó partjára, de nem szerette a vizet. Összebeszélt hát a tevével.
- Ha  átviszel   a  túlsó  partra  - mondta neki -, mutatok neked egy nagy cukornádültetvényt. Míg ott
eddegélsz, én halat és kis rákot fo­gok vacsorázni a parton.
- Rendben van - egyezett bele a teve. - Ugorj a hátamra.
Az átkelés remekül ment. A sakál azonban, mivel kicsi volt a gyomra, sokkal hamarabb jóllakott, mint a teve. Míg az evett, a sakál vonítani kezdett.
A hangra odajöttek a parasztok, botokkal felfegyverkezve.
A kis sakál könnyen elszelelt, de a nagy testű teve nem úszta meg a verést.
- Megtudhatnám,   miért   csaptál akkora lármát? - kérdezte, miköz­ben visszafelé tartottak a folyón.
- Vacsora után mindig  szoktam egy kicsit énekelni - felelte a sakál.
- Én meg, tudod, mit szoktam va­csora után csinálni? Lubickolok a folyóban! - vágott vissza a teve,
azzal lebukott a vízbe.
A sakál nem kerülhette el a kiadós fürdést a folyó közepén. Kölcsön-kenyér visszajár!
 
 

Április 23. - A hollók versengése (Indiai népmese)

Két holló azon versengett, melyi­kük tud magasabbra repülni egy bizonyos nagyságú csomaggal. Az első vattát tett a zsákjába, és kigúnyolta a másikat azért, mert az súlyos sót cipelt.
Ekkor azonban elkezdett esni az eső. A második holló persze ezt előre látta. A só feloldódott az eső­ben, és kicsöpögött a zsákból. Az első holló vattája viszont hirtelen úgy megszívta magát vizzel, hogy a meggondolatlan madár mozdíta­ni se bírta a szárnyát, és feladta a versenyt.
 
 

Április 24. - Salamon király vázája (Arab népmese)

Salamon király igen bölcs és igaz­ságos király volt. Ezért az Isten a szellemek, a démonok és az állatok feletti hatalommal is megajándé­kozta. Sába királynője meg akart bizonyosodni afelől, amit a ki­rály különös uralmáról beszéltek, követet küldött hát hozzá egy vázával.
- Ki tudod találni, mit tartalmaz a váza? - kérdezte a követ.
- Egy gyöngyszemet és egy sma­ragdot - mondta a király, mert egy démon megsúgta neki a választ.
- Ki kell lyukasztanod őket - tette hozzá a követ -, és egy fonalat kell átfűznöd rajtuk!
Egy szellemtől megtudta a király, hol lakik az az ügyes kezű éksze­rész, aki már sok nehéz munkát elvégzett. De ő sem tudott segíte­ni.
- Megpróbálhatom, mester? -szólt egy vékony hang a földről. Egy icipici féreg volt. Szájába vette a cérnát, bemászott a gyöngybe, és a másik oldalán kötött ki, aztán ugyanezt a műveletet a smaragdon is elvégezte.
Sába királynője behódolt, mert senkihez sem hasonlítható az a ki­rály, akinek démonok, szellemek és állatok engedelmeskednek.
 
 

Április 25. - Iván, az íjász és a hercegkisasszony (Orosz népmese)

Iván olyan kiváló és bátor íjász volt, hogy a cár mindig a legnehe­zebb haditetteket bízta rá. Jutal­mul mindig előléptette, így Iván, fiatal kora ellenére, már tábornok­ságig vitte.
Egyszer a cár azzal bízta meg, hogy menjen el a világ végére, és rabolja el a szépséges Vaszilissza hercegkis­asszonyt, akit a cár feleségül kívánt venni. Iván ezer veszéllyel szállt szembe, de ezt a hőstettét is siker­rel véghezvitte, és a leendő cárné-vel tért vissza.
A hercegkisasszony azonban bosz-szút akart állni elrablásáért. Azt mondta, csak akkor megy férjhez, ha a rablót üstbe teszik és megfő­zik.
Iván nem ijedt meg, sőt magától lépett bele a gőzölgő üstbe. Rend­kívüli bátorsága csodát tett, mert nemcsak hogy nem ártott neki a forróság, hanem közben meg is szépült!
Belevetették akkor az üstbe a há­látlan cárt is...
Iván meg nem volt rest, elfoglalta a trónját, maga mellé ültette a szépséges Vaszilisszát, aki boldo­gan mondott igent az újdonsült, ifjú cárnak.
 
 
 
Április 26. - A kalifa és a bolond (Arab népmese)

A bagdadi kalifa udvari bolondja okos, szellemes ember volt, éles el-méjű válaszaival, tréfás bemondásai­val remekül szórakoztatta gazdáját. A kalifa igen megkedvelte őt, és az udvarban is tisztelték a bolondot, így aztán nagyon meglepődött, ami­kor egy nap a trónteremből kedven­ce fájdalmas kiáltozását hallotta. Be­lépett, és csodálkozva látta, hogy az őrök verik a bolondot.
- Engedjétek el! - parancsolta. - Miért ütlegelitek?
- Kegyelmességed trónjára meré­szelt ülni! - vádaskodott a főőr.
- Azonnal engedjétek szabadon! -ismételte a kalifa. - Biztosan nem felségsértésből tette.
A bolond azonban egyre csak zoko­gott, és kétségbeesetten siránkozott.
- Hagyd már abba! - bosszankodott a kalifa. - Hiszen nincs semmi bajod, igaz?
- Nem magam miatt sírok, hanem temiattad, uram - magyarázta a bo­lond.
- Miattam? - csodálkozott a gaz­dája.
- Hát persze! Ha engem így elnáspángoltak, amiért néhány percre a trónra telepedtem, akkor téged nagyon meg fognak verni, hisz te már évek óta rajta ülsz!
 
 


Április 27. - A szappanbuborék (Luigi Capuana)

A király súlyos betegségen esett át, és azóta teljesen megváltozott. Semmi sem vidította fel, minden untatta, ásítása átragadt az egész udvarra. Valamire vágyott, de ma­ga sem tudta, mire. És hát hogyan is lehet egy királynak valamit adni, ha senki sem tudja, mi legyen az? A miniszterei a világ minden tájá­ról orvosokat, tudósokat hozattak, akik újabb és újabb időtöltést, szó­rakozást, játékot eszeltek ki a szá­mára, de mindhiába. Egyszer egy öregasszony érkezett a királyi palotába.
- Én odaadom, amire a király vá­gyik - mondta. - Cserébe annyi aranyat kérek, amennyit én magam nyomok.
Megegyeztek, de bármennyi ara­nyat is raktak a mérlegre, nem egyenlítette ki az öregasszony sú­lyát. A miniszterek kétségbeestek, de az öregasszony nagy hahotában tört ki, és azt mondta:
- A király szappanbuborékot akar! Azzal elkezdett fújni egy szalma­ szálat, amelyet előtte szappanvizes
csuporba mártott.
A király újra boldognak és tettre késznek érezte magát, és ha a király boldog, természetesen vele örül az egész udvar meg az egész király­ság.
 
 

 Április 28. - A farkas és a kócsag (Aiszóposz)

A farkas lenyelt egy halszálkát. El­ment a kócsaghoz, hogy megkérje, vegye ki.
- Nagyon meghálálom - ígérte.
A kócsag beleegyezett. Ledugta hosszú csőrét a farkas torkába, és egy szempillantás alatt kirántotta a
szálkát.
Akkor a farkas megköszönte, és el akart menni.
- Hát a fizetség? - tartotta vissza a kócsag.
- Hogyan ? Neked nem elég az, hogy bedugtad a fejed a számba, és én nem ettelek meg?
 
 


 Április 29. - Álommanó (Andersen)

Minden manó, mint tudjuk, igen furcsa, de egyikük mind közül a leg­különösebb. Elég csak annyit mon­danom, hogy selyemkabátot visel, ő, aki nem nagyobb a hüvelykujjamnál. Ez a selyemkabát minden pillanat­ban változtatja a színét: hol zöld, hol piros, hol kék, hol meg sárga. A fején pedig hatalmas cilindert hord, amely körül állandóan ott kering néhány csillag. Mindig mezítláb és lábujjhe­gyen jár, hogy senki ne hallja meg, mikor érkezik. Ezért aztán csak ke­vesen mondhatják el, hogy elalvás előtt találkoztak vele.
Álommanónak igen fontos feladata van: esténként ő altatja el a gyereke­ket.
Nesztelenül az ágyukhoz lopódzik, egy mézcseppel leragasztja a pilláju­kat, aztán ráfúj a kisgyerekek fejére, amitől rögtön úgy érzik, nehéz lesz a fejük, és lassan elalszanak. Ekkor Álommanó kinyitja az egyik nagy ernyőjét - ezeket mindig magá­val hordja -, és néhány pillanatra a kisgyermek fölé tartja. Az egyik er­nyője tiszta fekete, ha ezt tartja az alvó gyerek fölé, akkor az nem álmo­dik semmit, ha pedig a másikat, amely tele van mindenféle érdekes, színes rajzokkal, akkor a kisgyerek a legszebb álmokat fogja látni.
 
 

 Április 30. - A tó sárkánya (Japán népmese)

Hideszato   kiváló  szamuráj   volt. Egyszer kalandot keresve bolyon­gott, és egy tavon átívelő hídhoz ért. A hidat azonban eltorlaszolta egy fatörzs vastagságú, alvó kígyó. A szamuráj bátran átlépett rajta, és továbbment. Az állat legott nemes­emberré változott: ő volt a tó királya. Azt mondta Hideszatónak, azért i öltött kígyó alakot, hogy megke-I resse azt a bátor embert, aki képes egvívni a birodalmát fenyegető fftlelmetes sárkánnyal. Hideszato (kapott az alkalmon, és a király el-I vezette őt a tó mélyén lévő palotá-
jába. Varázslatos módon úgy nyílt széjjel a víz a szamuráj előtt, hogy még a ruhája szegélye sem lett ned­ves.
Éjszaka a hatalmas sárkány le­ereszkedett a tó környéki hegyek­ből, szeme lángolt, mint két tűzgo­lyó. Hideszato már felajzott íjjal várta a parton. Nyila kioltotta a sárkány szemében égő tüzet, kard­ja földre szegezte a sárkány láng­nyelvét. A fenevad a fájdalomtól és a szégyentől üvöltve elmenekült, és soha többé nem tért vissza. Hőstettéért Hideszato annyi kin­cset kapott jutalmul a tó királyától, hogy száz évszázadon keresztül is pompásan megélhet belőle.

Oldal: A vipera, a békák és a kígyó - A tó sárkánya
Mesenaptár - © 2008 - 2024 - mesenaptar.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat