Január 11. - Az égből pottyant ember (Grimm)

Egy ember, aki szélhámosságból élt, egyik este az úton megállított egy asszonyt.

- Ki vagy te? - kérdezte az asszony. - Honnan jöttél?

- Az égből pottyantam – válaszolta az ember.

- Valóban? - Az asszony arca felragyogott.

- Akkor talán ismered az uramat, tavaly halt meg!

- Hát persze hogy ismerem. Nem megy valami jól a sora. Nem talált magának munkát, nincs elegendő ennivalója, és ruhára sem futja neki.

- Szegényke! - az asszony elérzékenyült.

- Ha adok egy ruhát, elviszed neki ?

- Nem, mert a Paradicsomba ruhát bevinni tilos - válaszolta az ember.

- Esetleg pénzt be lehetne vinni. Ha a pénzes tarsolyt a zsebembe rejtem, azt nem fogja senki észrevenni.

- Igazad van! Fogd: ez az összes megtakarított pénzem!

Az asszony jókora összeget adott az ismeretlennek, és nagyon hálás volt, amiért ekkora szívességet tesz neki.

- Ki gondolta volna - ismételgette -, hogy a férjem szükséget szenved a Paradicsomban?

 

 

Január 12. - A brémai muzsikusok (Grimm)

 

Egy szamár, amelyik mindig buzgón dolgozott, megneszelte, hogy a gazdája el akarja adni a hentesnek. Jobbnak látta hát, ha kereket old. Találkozott egy kutyával, amelyiknek kitették a szűrét, mert már megöregedett, és nem tudta őrizni a gazda nyáját. Elhatározták, hogy együtt maradnak. Valahogyan azonban egy kis pénzt kellett keresniük, ha enni akartak.

- Én tudok iázni - mondta a szamár -, te meg ugatni. Énekelhetnénk kórusban! Ahogy mondták, úgy is tettek, elindultak a legközelebbi város, Bréma felé, ahol híres kórus működött. Útközben csatlakozott hozzájuk egy macska és később egy kakas is.

Mikor leszállt az este, még mindig az erdőben jártak, nagyon messzire a várostól. Szálláshelyet kerestek, találtak is egy kivilágított kunyhót. A kunyhó négy rettenetes bandita búvóhelye volt, akik éppen bőséges vacsorához készültek. A nyál is kicsordult a négy éhes állat szájából. Azt találták ki, hogy egymás nyakába állnak, aztán mindnyájan egyszerre fognak kiabálni. A betyárok azt hitték, valami borzalmas szörnyeteg támadta meg őket, és

hanyatt-homlok menekültek. Az állatok pedig elfogyasztották a vacsorát, és elégedetten nyugovóra tértek.

Az éjszaka közepén az egyik betyár visszament, hogy körülkémleljen. Hirtelen észrevette, hogy felvillan két sárga pont, aztán azt érezte, hogy megkarmolják. Valaki ordítani kezdett fölötte - a kakas kukoré-kolt -, de a betyár azt hitte, hogy a ház ura kiabál a zsandárokért. A kutya megharapta, a szamár pedig egy rúgással kipenderítette.

- Meneküljünk! - kiáltotta a betyár a társainak, akik kint várták. Úgy eliszkoltak, hogy azóta is futnak, ha meg nem álltak.

 

 

Január 13. - Metabúsz és Kamilla (Latin legenda)

Metabúsz az ősi Latium királya volt, és híresen jó dárdahajító. Egy szép napon vadászni indult, és ezúttal magával vitte kislányát is, Kamillát.

Váratlanul rengeteg ellenség tá­madt rájuk. Menekülniük kellett, azonban az áradásban lévő folyót, a gyermekkel a hátán, Metabúsz nem tudta volna átúszni. Ezért kis­lányát rákötözte a dárdájára, és tel­jes erejéből átdobta a folyó túlsó partjára. Ő maga pedig a folyóba ugrott, és úszva menekült a szeren­csésen partot ért Kamilla után.

 

 

Január 14. - Gólya a baromfiólban (Andersen)

Gólya asszony olyan nagyon elfáradt hosszú vándorút ja során, hogy lezuhant, és egy baromfiól­ban találta magát. Pulyka úr fel akarta hívni magára a figyelmét, felfújta hát magát, ahogyan csak bírta, erre a tyúkok féltékenységükben csúfolni kezdték a gólyát:

- Micsoda hosszú lábak! Mennyibe kerül métere?

A gólya úgy tett, mintha meg se hallaná, sőt Afrikáról kezdett el mesélni, ahová gyakran jár, meg az ottani nagy melegről, a sivatagról és a struccokról.

- Micsoda liba! - mondták a ka­csák, mert egy szót sem értettek az egészből.

Hamarosan a pulyka is úgy vélte, hogy az új társ egyáltalán nem szó­rakoztató, és többé ő sem kelt vé­delmére. A kacsák és a tyúkok ret­tenetes lármát csapva rászálltak a betolakodóra.

A gazda odament, hogy megnézze, mi történt. Kinyitotta az ólat, a gólya meg kirepült. Az ember nagyon sajnálta, hogy elveszítette értékes madarát, és rá-rivallt a tyúkokra:

- Királynőnek képzelitek magato­kat csak azért, mert húsleves lesz belőletek?!

 

 

Január 15. - A lyukas víz (Luigi Capuan)

Egy ifjúnak senkije sem maradt a világon. Elhatározta hát, hogy megnősül. Délceg volt, és gazdag, mégis úgy látszott, nem talál ma­gának feleséget hetedhét ország­ban. Az egyik leány túlságosan fia­tal volt, a másiknak már volt vőle­génye. .. Csak egy csodaszép leány maradt, akit a forrásnál ismert meg, az meg valószínűleg eszelős volt. Nem elég, hogy azt mondta, az anyja tündér, hanem váltig állí­totta, hogy meghagyta neki, csak ahhoz menjen feleségül, aki teljesí­teni tudja egy kívánságát.

 

- Mi legyen az? - kérdezte az ifjú.

- Lyukat kell vágni a vízben!

- De hiszen az lehetetlen! Soha­ sem találsz magadnak férjet!

- Dehogynem találok - vágta rá a lány. - Mert anyácskám azt is
mondta, hogy ha valaki nagyon szeret, az csodákra is képes.

 

A fiú igen szerelmes volt, de nem tudta, hogyan teljesítse ezt a kíván­ságot. Sóhajtozott, szenvedett, mégse hagyta annyiban a dolgot. Egyszer aztán meglátta a befagyott vizű kutat, és akkor rátalált a meg­oldásra. Bottal léket vágott a jég­be. .. s minthogy teljesítette a kí­vánságot, feleségül vehette a szép lányt.

 

 

Január  16. - A légy és a hangya  (La Fontaine)

A légy és a hangya azon vitatkoztak: melyikük fontosabb a rovarok kö­zött.

A légy, aki elég közönséges volt, he­vesen és durván kezdett csúfolódni:

- Az ilyen kicsi és jelentéktelen állat, mint te - szidalmazta a hangyát -, hogy mer magához hasonlítani en­gem, a levegő leányát? Én a leghatal­masabb urak palotáiba vagyok bejá­ratos, püspökökkel eszem egy tá­nyérból! Ha akarom, még azt is megengedhetem magamnak, hogy egy király fején sétafikáljak!

 

A hangya szemrebbenés nélkül hallgatta végig, azután a legnagyobb nyugalommal így válaszolt:

- Rendben van, elismerem, hogy bárkinek a fejére rá tudsz szállni, azonban arra már nem vagy képes, hogy különbséget tegyél egy szamár és egy király feje között. A palotákban pedig, őszintén szólva, nem vagy ép­pen szívesen látott vendég... De miért is fecsérelem rád az időmet, ahelyett hogy a téli elemózsiámat gyűjtöget­ném? Mi, hangyák, ugyan parányiak vagyunk, de előrelátóak, és nem pusztít el bennünket még a fagy sem. Ti, legyek, repüljetek bár a magas­ban, mikor megjön az első hideg, le­hulltok a földre, akár az elszáradt le­vél, hiába van szárnyatok!

 

 

Január  17. - Tüskés Henrik (Charles Perrault)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királynő. Ennek a királynőnek lánya született, akit Fürtöcskének nevezett el. Nagy örömét csak az homályosította el, hogy egy tündér megjósolta:  

- Fürtöcske királykisasszony egyre szebb és kecsesebb lesz, de sajnálom, meg kell mondanom, olyan buta is lesz, mint amilyen szép. Lesz azonban egy képessége, mégpedig az, hogy megszépítheti azt a férfit, aki őt igazán megszereti. A közeli királyságban élt egy másik királynő, aki hosszú évekig hiába vágyott gyermekre. Amikor végre mégis született egy fia, olyan csúnya volt szegényke, hogy el sem lehet mondani. Sántított, görbe volt a lába, és nevetségesen égnek álló haja miatt el is nevezték Tüskés Henriknek. Amikor az anyja meglátta, elkeseredésében sírva fa­kadt. Egy tündér, látva fájdalmát, megsajnálta:

- Ne sírj, szép királynő! - mondta.

- Amilyen csúnya Henrik, olyan okos s bölcs is lesz, és azzal a képességgel fog rendelkezni, hogy megokosítja azt a nőt, aki igazán megszereti. Teltek-múltak az évek. A királyi udvarban minden ifjút rabul ejtett Fürtöcske szépsége. De amint megszólalt, menten otthagyták. Egy idő után Fürtöcske egyre szomorúbb és magányosabb lett. Kijárt az erdőbe, hogy figyelő szemek elől rejtve sírdogáljon. Egyszer, amint ott búslakodott, arra jött Tüskés Henrik. Amint meglátta a szépséges Fürtöcskét, rögtön beleszeretett. Elmagyarázta a lánynak, hogy ha feleségül veszi, nyomban elmúlik a bánata, mivel neki olyan képessége van, hogy okosságot tud adni annak a nőnek, aki megszereti. Fürtöcske megvigasztalódott, de Henrik azt mondta, várjanak egy évig, azalatt mindketten a javukra változhatnak. Az év hamar eltelt. A lány napról napra okosabb lett, még a legszebb ifjakat is elbűvölte. Töprengett is azon, vajon mit válaszol majd Henriknek, ha az eljön, hogy kitűzzék az esküvő napját. A megbeszélt időre megérkezett a vőlegény, üdvözletére megszólaltak a harsonák, fegyverek tisztelegtek neki. Henrik térdre borult Fürtöcske előtt, aki lesütött szemmel állt előtte. De milyen nagy volt a meglepetése, amikor föltekintve egy jóképű ifjút látott maga előtt! - Köszönöm - mondta Henrik -, köszönöm, hogy szerelmeddel megtörted a varázslatot, ami engem csúnyává tett. De lám, az én szerelmem is megtörte azt a varázslatot, ami téged butává tett. Most már bátran megtarthatjuk az esküvőt!

 

Január 18. - A megrémült lepény (Norvég népmese)

Anyuka mindig újfajta édességeket sütött a gyermekeinek. Egy napon olyan nagy gonddal sütötte a le­pényt, hogy a gyerekeknek még a nyála is kicsordult.

- Édes aranyos anyukánk - a gyerekek a legkedvesebb szavakkal hízelegtek, mert éhesek és türelmetlenek voltak -, adj egy falatot

- Jó, jó, csak várjátok meg, míg kihűl, aztán az egészet megehetitek! A lepény meghallotta, milyen sors vár rá, és megijedt. Kiugrott a serpenyőből, gurult, akár a kerék, kigurult az ajtón, és eltűnt.

 

Január 19. - A cipész manók (Grimm)

Élt egyszer egy szegény, igen j óra­való cipész, akivel különös eset történt: egyik este elöl hagyott a munkapadján egy darab bőrt, s a helyén másnap reggel csodálatos, teljesen kész pár cipőt talált. Elad­ta a cipőt, újabb bőrt vásárolt, rög­tön ki is szabta, de nem volt ideje megvarrni, ezért a munkapadon hagyta. Reggelre gyönyörű szép cipő lett belőle.
Sokáig folytatódott ez így, végül a cipész és a felesége elhatározták, hogy megfejtik a titkot. Éjszaka nem feküdtek le, hanem elrejtőztek
a műhelyben. Látták, hogy két ma­nó óvatoskodik elő, fogják a bőrt, gyorsan megcsinálják a cipőt, az­után eltűnnek.
A cipész látta, hogy a manók mez­telenek, meghagyta hát a feleségé­nek, hogy varr jön nekik ruhát, ő maga pedig cipőt csinált nekik. Éj­szakára mindent otthagytak a munkapadon.
A manók megörültek a kedves fi­gyelmességnek : sietve felöltözköd­tek, örömükben bukfencet hány­tak, azután elmentek. Soha többet nem tértek vissza, de a cipész és a felesége így sem szenvedett szük­séget semmiben, boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Január 20. - A guzsaly, a vetélő és a tű (Grimm)

Egy leány, aki árván maradt a vilá­gon, az erdőben éldegélt egy eldu­gott kunyhóban. Nagyon szegény volt, de megtanult varrni, és mivel igen ügyesen és szorgalmasan dol­gozott, guzsallyal, vetélővel és tű­vel készített munkáiból megkere­sett annyit, hogy megéljen. Egyszer fiatal herceg érkezett az országba, feleséget keresett magá­nak. Mindenkit megkérdezett, ki a legszebb és a legügyesebb lány a vidéken. Sok gazdag és előkelő lányt mutattak be neki, de a fiatal fonólányra senki sem gondolt.
Nem úgy a mindennapi, hűséges segítőtársak!
A guzsaly kiugrott a kezéből, és elkezdett futni az erdőn keresztül, maga mögött húzva egy hosszú arany szálat. A vetélő megállt az aj­tó előtt, és csodálatos szőnyeget szőtt. A tű őrült táncba kezdett a megrökönyödött lány ujjai között, és varrta a térítőket, a függönyö­ket, a párnákat.
Vidám és barátságos lett a szegé­nyes kunyhó.
A guzsaly aranyszálát követve ha­marosan megérkezett a herceg, s az ügyes fonólány és takaros házacs­kája olyannyira megtetszett neki, hogy örökre ottmaradt.

Oldal: Az égből pottyant ember - A guzsaly, a vetélő és a tű
Mesenaptár - © 2008 - 2024 - mesenaptar.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat