Szeptember 11. - A király szántóföldje és az aranymozsár (Grimm)

Élt egyszer egy parasztember, aki nagyon szegény volt, és a király egy darabka földet ajándékozott neki, hogy ő meg a családja éhen ne haljanak. Egy nap a paraszt kapálás közben kifordított a földből egy színarany mozsarat, és mivel be­csületes ember volt, elhatározta, hogy rögtön elviszi a királynak. Ő a föld gazdája, így minden az övé, ami ott található.

- Ne vidd el a mozsarat - könyör-gött neki a lánya -, különben még a mozsártörőt is követelni fogja rajtunk, és akkor jaj lesz nekünk!

-  Nem kérhet olyat, ami nincs - vála­szolta az ember.

Elment az udvarba, de sajnos bekö­vetkezett az, amit a lánya előre meg­jósolt: a király azt gondolta, hogy a paraszt elrejtette a mozsártörőt. Meg­haragudott rá, és börtönbe záratta. A parasztember napokig nem fogadta el az ételt, és csak ezt ismételgette fennhangon:

-  Ó, ha a lányomra hallgattam volna!
A király megkérdezte, miért mondo­gatja ezt folyton, s így tudta meg az egész történetet. A lány bölcsessége ámulatba ejtette, felhozatta a lányt az udvarba, megtette kincstárnoknak, és természetesen szabadon engedte az apját is.

Szeptember 12. - Hüvelyk Matyi morzsái (Charles Perrault)

Egy favágó olyan nyomorúságban élt hét fiával, hogy nem tudta eltar­tani őket. Reggeltől estig dolgo­zott, de abból még egy kanál leves­re sem jutott mindegyiknek.

Inkább hagyjuk őket az erdőben -   mondta egyik este a feleségének -, mint hogy azt nézzük tétlenül, ho­gyan halnak éhen! Még az is lehet, hogy majd kievickélnek a bajból!
A javaslat kegyetlen volt, de hát más kiutat nem láttak, s az anyjuk, sírva bár, elfogadta ezt a megoldást.

Holnap kivisszük őket az erdőbe - mondta a favágó.

A legkisebb fiú, Hüvelyk Matyi kihallgatta szülei beszélgetését, s reggelre teletömte a zsebét fehér kövekkel. Útközben elszórta őket az erdőben, s így este, miután a fiúk észrevették, hogy a szüleik nincsenek velük, könnyen hazata­láltak.

Két nap múlva a favágó és a felesé­ge ugyanúgy kivitték a gyerekeket az erdőbe, de ezúttal Hüvelyk Ma-tyinak nem volt ideje kavicsokat gyűjteni. Helyette a vacsoráról maradt kenyérmorzsákat szórta szét.

Csakhogy a madarak ezeket mind felcsipegették, s most a testvérek valóban eltévedtek az erdőben.

Már azt hitték, nincs menekvés, amikor meghallották szüleik két­ségbeesett kiáltozását. Az történt ugyanis, hogy egy másik favágó kifizette nekik egy régi adósságát, s ebből a pénzből leg­alább egy ideig jóllakathatták a fiai­kat.

A favágó és a felesége megesküd­tek, hogy soha többé nem hagyják el gyermekeiket, akkor is bizakod­ni fognak a jövőben, ha a sorsuk reménytelennek látszik. Újra megölelték fiaikat, s azon az estén olyan nagy volt a boldogság és a vidámság a favágó házában, hogy a király sem kívánhatott vol­na nagyobbat az esküvőjén.

Szeptember 13. - A furulyás halász (Aiszóposz)

Egy halász, aki kiváló furulyajáté­kos is volt, fogta a hangszerét meg a kosarát, és kiment a tengerpartra. Elkezdett játszani, mert biztosra vette, hogy a halakat annyira elbű­völi, hogy maguktól beleugrálnak a kosarába: de egyet sem tudott kifogni. Akkor halászhálót dobott a vízbe. Ezúttal annyi halat fogott, hogy tele lett a kosara. -Nyavalyások! - kiáltott a háló­ban fickándozó halakra. - Amikor zenéltem, meg sem mozdultatok, most bezzeg, amikor abbahagy­tam, táncra perdültök,!

 

Szeptember 14. - Yvette ábrándjai (Charles Perrault)

A csinos Yvette a piacra ment, s a fején egyensúlyozva vitt egy tejes­köcsögöt.

Közben szép terveket szőtt arról, hogy mire fogja költeni a tejért ka­pott pénzt.

- Azon, amit kapok - gondolta -, veszek egy tyúkot. A tyúk tojásokat fog tojni, azokat is eladom. Félre­teszem a pénzt, azután veszek rajta egy kacsát, mert az még nagyobb tojásokat tojik, s azokat több pén­zért tudom eladni. Akkor veszek egy birkát... És mivel a bájos Yvette hiú is volt, a tervei most más irányba kanya­rodtak.

- A birka gyapjából szép ruhát varrók magamnak, a tejéből meg annyi sajtot csinálok, hogy az árá­ból tudjak venni egy szalmakalapot meg egy pár cipellőt. Olyan ele­gáns leszek, hogy amikor a király meglát, meghív az udvari bálra, mert azt hiszi, előkelő hölgy va­gyok. Egész este a királyfival fogok táncolni, aki belém szeret, és meg­kéri a kezemet... Ekkor Yvette megbotlott. A tejesköcsög leesett a fejéről, a tej mind kiömlött, s így a szép Yvette álmainak is hamarosan vége sza­kadt.

 

Szeptember 15. - A testvérek és a nimfa (Grimm)

Egyszer egy nimfa elrabolt két test­vért, egy kisfiút és kislányt. Egy na­pon a gyerekeknek sikerült meg­szökniük, de a nimfa utolérte őket. A kislány azonban nagy, szűrős ke­févé változott, azután hatalmas fésű­vé, olyan éles fogakkal, mint a kard, csakhogy a nimfa mindkét akadályt legyőzte. Akkor a kislány nagyon magas fallá vált, amely oly sima volt, hogy nem lehetett felmászni rajta. A nimfa hazament egy kalapácsért, hogy lerombolja, de későn ért vissza: a testvérek már biztonságban voltak az otthonukban.

Szeptember 16. - A favágó és a róka (Aiszóposz)

A róka, akit vadászok üldöztek, be­menekült a favágó kunyhójába, és megparancsolta neki, rejtse el. Az ijedten szót fogadott, és amikor a vadászok odaérkeztek, azt mondta, hogy nem látta a rókát, a kezével vi­szont azt mutatta, hogy hova rejtette. A vadászok ügyet sem vetettek rá, és továbbmentek. A róka kiugrott a rej­tekhelyéről.
-    Meg sem köszönöd, amit érted tet­tem? - kérdezte a favágó.
-    Miért mondjak köszönetet? - vá­gott vissza a róka. - Azért, amit mondtál, vagy azért, amit mutattál?

Szeptember 17. - A fából készült borjú (Grimm)

Egy nincstelen szegény ember na­gyon szeretett volna egy kisborjút, ezért faragott magának egyet fából. A faborjú olyan jól sikerült, hogy azt lehetett hinni, igazi.
-  Most még kicsi - mondta magában elégedetten az ember -, de majd meg­nő, és tehén lesz belőle.
Másnap reggel rábízta a borjúját a pásztorra, aki a falu összes állatát le­geltette.
-  A karodban vidd - figyelmeztette -, mert még nem tud járni. A pásztor kivitte a mezőre,  s  abban  a hiszemben, hogy legelni fog, otthagyta.
Este aztán hívta a borjút, hogy térjen vissza a többi állattal az istállóba, de az meg sem mozdult.
-  Ha egész nap tudtál enni - mérge­sedett meg a pásztor -, akkor most járni is tudnod kell! Gyere haza a saját lábadon!
A szegény ember, amikor meglátta, hogy a pásztor a borjúja nélkül tér haza, megdühödött. Visszamentek a legelőre, de már nem találták ott az állatot.
-  Nem jól őrizted, a te bűnöd, hogy elveszett! - vádolta a pásztort az em­ber. A bíró is a szegény embernek adott igazat, s a pásztornak egy tehe­net kellett adnia kárpótlásul, így lett a faborjúból igazi tehén.

 Szeptember 18. - A nyelvtanuló diák (Grimm)

Élt egyszer egy gróf, aki szerette vol­na, ha a fia sokra viszi, ezért pénzt nem sajnálva külföldre küldte, hogy nyelveket tanuljon. Az ifjú néhány év múlva hazatért, de az egyetlen nyelv, amelyet megtanult, a kutyák nyelve volt. Az apja mérgé­ben elkergette otthonról, és hallani sem akart róla többé. Az ifjú, miután sokfelé bolyongott, egy olyan faluba ért, amelyet vad ku-tyafalka tartott rettegésben. A diák bement a kutyák közé, és min­denki legnagyobb ámulatára, egyet­len karcolás nélkül tért vissza. Azután elmondta, a kutyák azt mesélték neki: őket egy varázslat arra kárhoztatta, hogy valami elrejtett kincset őrizze­nek.
Ezt senki sem hitte el a faluban, de azután a fiú ásni kezdett ott, ahol a kutyák mutatták neki, és valóban ta­lált is egy kincsesládát teli arannyal és más drágaságokkal. Amikor a gróf meglátta, hogy a fia fényűző hintón tér haza, ráadásul számtalan értékes holmival megra­kott, hosszú szekérsor követi, vissza­fogadta. Belátta, hogy a fia sohasem tehetett volna jól szert ilyen gazdag­ságra, ha nem ismerte volna jól a ku­tyák nyelvét.

Szeptember 19. - Régi ház a fasorban (Andersen)

Az előkelő fasorban már csak egyetlen régi ház maradt, s benne egy nagyon gazdag, magányos öreg­úr élt. Senkije nem volt, csupán az emlékei és a gondolatai szegődtek mellé társul. Vele szemben lakott egy kisfiú, akivel, amikor találkoztak, köszön­tötték egymást, és egy nap a kisfiú meg is látogatta őt. Ettől kezdve gyakran vendégeske­dett nála, és az öregember mindig süteménnyel és tejszínhabos kakaó­val kínálta. Egyszer a fiú őszinte ragaszkodása jeléül az öregnek ajándékozta az egyik kis ólomkatonáját. Nem is sejtette, hogy akkor utoljára talál­koztak. A régi házat lebontották, és a he­lyére szorgos kezek takaros villát építettek. Később ideköltözött a szemközti házban lakó egykori kisfiú, aki idő­közben megnőtt, felnőtt lett, és meg is nősült. Egyszer, amikor a feleségével ép­pen a kertet rendezték, ásás közben valami megszúrta a férfi ujját: az ólomkatona hegyes szuronya volt az. Letisztogatták, és bevitték a házba, hogy megőrizzék, mint a gyermek­kor kedves emlékét.

 

Szeptember 20. - Az oroszlán és a szamár (Aiszóposz)

Az oroszlán elhatározta, hogy va­dászni indul, és összeszövetkezett a szamárral. Arra gondolt, hogy az fülsértő ordításával a hasznára le­het. A szamárnak hízelgett ez a megtiszteltetés, és engedelmesen tűrte, hogy levelekből készült álru­hát adjanak rá, mert azt hitte, ilyen az udvari viselet. Ezután az oroszlán parancsára ki­ment a tisztásra, ahol a szarvasok és az őzek legeltek, míg az állatok királya a közeli bokrok között állt lesben. Az előre megbeszélt időben a szamár rázendített, mire a szarvasok úgy megijedtek a lármától, hogy szerteszét szaladtak, és sokan kö­zülük az oroszlán karmai közt vagy egyenesen a torkában lelték halálu­kat. A vadászat befejeződött, a szamár pedig szerényen megjegyezte, az ő érdeme, hogy ilyen bőséges a zsák­mány. Az oroszlán azonban azt sem hagy­ta, hogy befejezze a mondókáját.
- Úgy vigyázz - üvöltötte -, hogy szamaraktól nem félek! A csacsi nagy bölcsen, behúzott farokkal elkullogott, s még az őt megillető részről is lemondott.

Szeptember 21. - A kőtörő és a hegy (Japán népmese)

Élt egyszer Japánban egy kőtörő, aki megunva a kemény munkát, olyan henyén szeretett volna élni, mint a kövér boltosok: azután egy napon, ki tudja, hogyan, vágya valóra vált. Kis idő múltán azonban az üzletéből kite­kintve meglátott egy mandarint, akit a szolgái éppen gyaloghintón vittek, és így sóhajtott fel: - Milyen szép dolog mandarinnak lenni! - Abban a pillanatban ő is mandarinná változott. Azután a császárt szolgálta, a helyére áhítozott... és ő lett a Nap Fia, mert így nevezték a császárt. Volt neki egy napernyője, de a Nap így is égette.
- Milyen szép dolog Napnak len­ni ! - kiáltotta.
Nappá változott tehát, de amikor felhő takarta el, azt mondta magá­ban: „ez még nálam is hatalma­sabb", s inkább felhővé alakult. Persze csak azért, hogy utána ész­revegye a szelet, amely erősebb volt, mint ő, ezért hát széllé vált. Nekiütközött egy hegynek, és rá­jött, hogy az még a szélnek is ellen­áll, s heggyé változott. Ám akkor meghallotta a hegyet törő csákány­ütések zengését, s megértette: a kő­törő a leghatalmasabb. Visszaválto­zott tehát azzá, ami volt.

Oldal: A király szántóföldje és az aranymozsár - A kőtörő és a hegy
Mesenaptár - © 2008 - 2024 - mesenaptar.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat